Álmaim rémlénye ébreszt a vad sötétben.
Forgó, halkan üvöltő szoba, én középen.
Lepedőt szorítva, szédelegve tápászkodom fel.
Száraz ajkaim kapuja minden üvöltést elnyel.
A kilincs tenyerembe mar,
testem elúszik a falon.
Árnyam szabadulni akar,
de kirántom az ablakon.
Nézem mint száll a fekete égen,
majd elnyeli a vörösen izzó hold.
Egy gyenge sugarat dob nékem,
s lábam bárány fellegeket old.
Felfutok hát, fel a gondok elől,
el ebből a zajos betonrengetegből.
Arcom mosom szürke bőrén e hatalmas, gömb lénynek.
Kráterben ülve látom, kik most lentről reá néznek,
Fényét a milliónyi apró létnek.
S e fények összemosódva szépek.
Egyként táncolnak a vak sötétben,
ütemre villogva, egymás lábára lépnek.
S én itt ülök egyedül, mind ettől messze,
pedig szívem is fénnyé lenni szeretne.
Én naiv leugrok a holdról,
e szürke óriás foltról.
Langyos vízbe csobbanva térek végre észhez.
Csempék gúnyosan csattognak a falon,
a vízmelegítő lángot ordít amott,
tusrózsa rondít arcomba, lassan ébredni kéne!