Álmos légy a hőség, ablakon döng, megül...
Néha kilépsz az álmok függönye mögül,
s amit körém terít a képzelet, oly nyers,
eleven, s profán, mint egy szürreális vers.

Horzsolod a való határát, borzongok,
legbelső szobáid átjárók, barlangok.
Lényed átlényegít, ismersz, s én ismerlek,
esendőséged megejt, nincs mit szégyellned.

Forrásod vizét mohón kortyolva ittam,
megmerítkezve meztelen titkaidban,
még szédülök, mint egy kerge szarvasünő,

de egyszerre mégis minden tovatűnő
az ébredés józan horizontján, távol.
A való fényében szétfoszlik a mámor.

Valahol, ahol a homály mély titkot takar,
Csupa érzelem vagy csak eszmezavar?
hol a képzelet szárnyra kel,
Ott a határ nem emberel.

Mint egy őrző angyal sikoltó segélykérése.
Az emberek felé, hogy változni kellene,
A sok álmodozás emberrontó cselekvés,
És aki ebbe benne lakozik, az nem kevés.

Álmodni jó, sőt, kell egy kis képzelet,
Hol Minden gyönyörű és Ettől lesz érdekes.
Ha nem vigyázol, elfognak álmaid.
S hurcolnak bármi áron vágyaid.

Álmodtam, álmodtál, álmodtunk.
Láttunk, figyeltünk, hallottunk.
Mintha megtörtént volna az az esemény,
Melyben azt hiszed, hogy élettelen lény.

Sokszor téveszme, de mégis hihetetlen
Agyunk mozzanata e hosszú életben.
Telik-múlik az idő kereke,
Mikor megáll, ott a mesének vége.

Itt maradt testünk nehéz földhöz kötve,
Itt hagyunk mindent e hosszú életbe`.
Család, barát, testvér,
búcsúztatták testét.

"Antal Ede Levente"

Álmaim rémlénye ébreszt a vad sötétben.
Forgó, halkan üvöltő szoba, én középen.
Lepedőt szorítva, szédelegve tápászkodom fel.
Száraz ajkaim kapuja minden üvöltést elnyel.
A kilincs tenyerembe mar,
testem elúszik a falon.
Árnyam szabadulni akar,
de kirántom az ablakon.
Nézem mint száll a fekete égen,
majd elnyeli a vörösen izzó hold.
Egy gyenge sugarat dob nékem,
s lábam bárány fellegeket old.
Felfutok hát, fel a gondok elől,
el ebből a zajos betonrengetegből.
Arcom mosom szürke bőrén e hatalmas, gömb lénynek.
Kráterben ülve látom, kik most lentről reá néznek,
Fényét a milliónyi apró létnek.
S e fények összemosódva szépek.
Egyként táncolnak a vak sötétben,
ütemre villogva, egymás lábára lépnek.
S én itt ülök egyedül, mind ettől messze,
pedig szívem is fénnyé lenni szeretne.
Én naiv leugrok a holdról,
e szürke óriás foltról.
Langyos vízbe csobbanva térek végre észhez.
Csempék gúnyosan csattognak a falon,
a vízmelegítő lángot ordít amott,
tusrózsa rondít arcomba, lassan ébredni kéne!