Álmos légy a hőség, ablakon döng, megül...
Néha kilépsz az álmok függönye mögül,
s amit körém terít a képzelet, oly nyers,
eleven, s profán, mint egy szürreális vers.

Horzsolod a való határát, borzongok,
legbelső szobáid átjárók, barlangok.
Lényed átlényegít, ismersz, s én ismerlek,
esendőséged megejt, nincs mit szégyellned.

Forrásod vizét mohón kortyolva ittam,
megmerítkezve meztelen titkaidban,
még szédülök, mint egy kerge szarvasünő,

de egyszerre mégis minden tovatűnő
az ébredés józan horizontján, távol.
A való fényében szétfoszlik a mámor.